Blog

„Új formák kellenek!”

Ez az év más, mint a többi, másként jár a hold, mert idén a Sirály a téma, meg mert ennek megfelelően, amatőrökből Csehovhoz méltó, színészileg jobban képzett lényekké változunk át. Ennek a folyamatnak első elemenként pedig megtanulunk érthetőbben beszélni. Az eddigi foglalkozásokon például roppant bottal koppantottunk, dobáltuk egymásnak a Kínai templom szavait, és próbáltunk egyetlen levegővel elmondani egy harminckét soros verset, kitartóan, míg ujjunk el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejünk a béke isteni ölébe; előrehoztuk a hangot és hasra szívtuk a Haris-köz levegőjét. És, bár én néha még mindig úgy hadarok, hogy tolmács kell hozzám, határozottan érzem, hogy jó úton járunk. További újításként Rajkai Zoli javaslatára bekerült a szótárainkba az eddig ismeretlen próbaruha fogalma, lányoknak hosszúszoknya, fiúknak macinaci, hogy a próbaterem falain kívül rekesszük mindennapi valónkat és belebújjunk a Csehovi létérzésbe, a karakterek bőrébe, a mondataikba.

Hogy az utóbbi folyamatban hol tartunk, azt nehezen tudom belőni. Vagyunk néhányan, akiknek Csehov hosszú ideje a kedvencei közé tartozik (én azt hiszem, a Csak csókolózni érdemes-feliratú táskám, az Ascher-féle Ivanov és a Három nővér, meg a három Moszkva nélkül nem lennék ugyanaz az ember); vannak, akik csak nyár óta ismerkednek vele és már kezdik megszeretni, és vannak olyanok is, akikre nincs nagy hatással ez a világ. De az az igazság, hogy abban, amit mi közösen csinálunk, az a legcsodálatosabb, hogy minden attitűd és gondolat hozzátesz az előadás megszületéséhez, minden meglátásból párbeszédek, jelenetek születhetnek. Nem kell ugyanazt gondolnunk, vagy éreznünk; annyi minden belefér. És ez valahol nagyon felszabadító.Visszatérve magára a projectre, a mű elolvasása után a következő feladatunk egy-egy kiválasztott rövid párbeszéd csoportos megtanulása volt. Nehezen tudtam választani a karakterek közül, azt hiszem, most sem menne könnyebben. Szeretem Arkagyina fiatalosságát és gőgjét, szeretem Nyina romantikus lelkületét, Trepljov bátorságát, Trigorin modorosságát, Mását, mert tubákot szív és vodkát iszik, és mindig feketében jár. És mert elhangzik a szájából a mondat: „Én viszont úgy érzem, mintha nagyon-nagyon régen születtem volna; csak vonszolom magammal az életemet, mint egy végtelen uszályt.” ami szerintem a valaha leírt legszebb és legkifejezőbb mondatok közé tartozhat. Most éppen Dorn vagyok, és ápolom a fiatalok lelkét. Ez is jó, mint ahogy minden jó lett volna, mert nincs unalmas szereplő, mindannyian emberiek és nagyon fontosak. El lehet veszni bennük, a legjobb értelemben, mint ahogy ebben a munkában is már most, a legelején is el lehet veszni. Persze, szamovár helyett még mindig marad a jó öreg irodai vízforraló, meg a Lipton, de hiszek benne, hogy nemsokára mind otthonosan mozgunk majd a kerti színpadon.

Jó lesz ez.